Klió 2001/3.

10. évfolyam

W. D. Rubinstein és Tom Nicholas vitája a múlt évi Business History hasábjain egyfelől választ ad arra a kérdésre, hogy mennyire használható a DBB (Dictionary of Business Biography = Vállalkozók életrajzi lexikona) a brit vállalkozói elit kvalitatív jellegű kutatására, másfelől – és ez még izgalmasabbá teszi azt – további részleteket nyújt Rubinstein nagyszabású, még jelenleg is feldolgozás alatt álló kutatásaiból, melyek az 1809 és 1914 közötti brit népesség legvagyonosabb (legalább 100 000 fontot hátrahagyó) szeletére koncentrálódnak.

Rubinstein – cseppet sem meglepő módon – nem fogadja el Nicholas korábban felállított következtetéseit (Business History l999/1.). Nicholas visszautasította azt a rubinsteini hipotézist, mely szerint a XIX. századi brit vállalkozói réteg vagyoni megoszlásában alapvető szerepet játszott volna a földrajzi, illetve a foglalkozási kategóriák szerinti hovatartozás. Nicholas szerint sem a kereskedelem vagy a pénzügyi élet, sem az ezek súlypontját adó London nem termelt aránytalanul nagyobb vagyonokat, mint az ipar, vagy az ország többi része. Nicholas úgy véli, hogy a Rubinstein hipotézisének alapját jelentő adatok (melyek egy része az 1809 és 1939 közötti legvagyonosabbakról ad információt) a brit társadalomnak csak egy vékony szeletére vonatkoznak, ezért azok nem reprezentatívak egy általános brit regionális és foglalkozásbeli vagyon-megoszlást illetően.

A forrás, a Dictionary of Business Biography öt kötetben több mint 1000, egyenként-két-három, vagy esetleg többoldalas életrajzi leírást tartalmaz (alapos bibliográfiával) olyan brit vállalkozókról, akik 1860 es 1980 között voltak aktívak. Az üzletemberek kiválasztásában nem kizárólag a sikerességet, hanem az ismertséget (ami esetleg inkább hírhedtség volt), és a saját szektoruk fejlődéséhez való személyes hozzájárulást is figyelembe vették. Az utóbbi két kritérium teljesítése valószínűbbé tette a kellő források meglétét, mint a puszta anyagi sikeresség, különösen, ha az nem volt kirívó mértékű.

Amint azt a lexikon szerkesztője is hangsúlyozta előszavában, nem törekedett arra, hogy a brit gazdaság különböző szektorai arányosan legyenek reprezentálva. Joggal mutat rá tehát Rubinstein arra, hogy Nicholas mintája, (amely 790 fő, 1800 és 1880 között született, a DBB-ben szerepeltetett üzletembert tartalmaz) sem lehet ezen a téren reprezentatv. Tény, hogy Nicholas majdnem négyszer annyi ipari vállalkozót szerepeltet, mint kereskedőt vagy pénzügyi vállalkozót, és mintájának ilyen arányú torzulását nem mentheti az az érvelés, amellyel a munkaerő-foglalkoztatás szektorális arányszámaira hivatkozik (amelyek egyébként az ipar jelentős, de messze nem az ő mintájában megjelenő dominanciáját jelzik).

A gyárosok és ipari vállalkozok túlreprezentáltságát illetően tehát Rubinsteinnek igaza van, mint ahogy joggal kritizálja a minta túlságosan hosszú időkeretét is (egyformán jelen vannak olyan üzletemberek, akik az 1860-as, illetve az 1900-as években voltak aktívak), illetve a hosszú időtartamhoz képest viszonylag szűkkörű voltát. További problémát jelent az, hogy Nicholas nem adja meg a mintájának rövidebb időszakaszokra bontott foglalkozási vagy földrajzi megoszlását.

Rubinstein kritikája ott fut vakvágányra, amikor azt veti Nicholas szemére, hogy a DBB-ben a sikeres és fontos üzletembereknek csak egy kis hányada van benne. Válasszuk szét a két kritériumot: az egyik, a “fontosság” elég szubjektív jellegű, ezért is tűnik némiképp értelmetlennek, hogy Rubinstein két teljes oldalon át sorolja azokat a vállalkozókat, akiknek – szerinte — feltétlenül helyet kellett volna kapniuk annak idején a DBB-ben. Bármennyire is meggyőző kíván itt Rubinstein lenni, az általa említett üzletemberek mindegyikének ilyen jellegű elismertetése csak egyetlen esetben lehetne garantált, ha a fontosnak ítélt üzletemberek kiválogatását kizárólag egyetlen személy végezné, és azt Bill Rubinsteinnak hívnák.

Ráadásul az olvasóban ott motoszkál az az érzés is, hogy ha Nicholas netán a Rubinstein által fontosnak ítélt vállalkozókat használta volna kutatási mintaként, akkor a brit társadalomtörténet-írás tekintélye amiatt szedte volna ízekre – joggal! – a London School of Economics kutatóját, hogy extrém módon a híres és kiemelkedő személyekre koncentráló listát próbál reprezentatív mintának használni.

Mi a helyzet a másik kritériummal, az anyagi értelemben vett sikerességgel, mely a hátrahagyott vagyoni adatok révén objektívan mérhető? Rubinstein itt amiatt marasztalja el Nicholast, hogy a XIX. század legvagyonosabb (legalább 100 000 fontot hátrahagyó) vállalkozói közül csak nagyon kevés (1880 és 1894 között például 1922-ből csak 78, vagyis mintegy 4 százalék) került be a vizsgált személyek csoportjába.

Ez valóban súlyos hiányosság lenne, ha Nicholas kizárólag csak a vállalkozói elit krémjével kívánt volna foglalkozni. Azonban ő világossá tette cikkében, hogy a “brit üzletemberek vagyonteremtésének mintáiról” (16. o.), a “szélesebb s reprezentatívabb vagyoni szinteken” történő vagyonteremtésről (19 o.) kívánt képet adni, nem a vállalkozói elit azon legfelső szeletéről, melynek legvagyonosabb elemeivel Rubinstein régóta foglalkozik, és amelynek leghíresebb, “legjelentősebb” képviselőit hiányolta Rubinstein Nicholas vizsgálati mintájából.

Valójában Rubinstein sem teljesen következetes azt illetően, hogy a vezető vállalkozókról vagy magáról a vállalkozói rétegről szeretett volna többet megtudni Nicholastól; szerinte a DBB-ből mint forrásból “a vállalkozói réteg dimenzióiról” (“the dimensions of entrepreneurship”), a vezető brit vállalkozókról (“Britain’s leading entrepreneurs”) képtelenség pontos következtetéseket levonni, majd pár oldallal később azt hangsúlyozza., hogy Nicholas módszere “a modern Nagy-Britannia vállalkozóiról fest torz képet” (“a ... distorted picture of entrepreneurship in modern Britain”).

Nicholas viszontválaszában aláhúzza azt, hogy a DBB (és az abból nyert minta, melynek 40 százaléka kevesebbet hagyott hátra, mint 100 000 font), éppen azért használható a brit vállalkozói réteg vizsgálatára, mert – szemben Rubinstein korábbi kutatásaival, amelyekben kiemelt figyelmet szentelt azon vagyonosoknak, akik legalább félmilliót hagytak hátra – ez nem csak a kiemelkedően gazdagokra összpontosít. Bár ebben Nicholasnak igaza van, mintáinak erős elfogultsága az ipari vállalkozók irányában cáfolhatatlan.

Rubinstein cikkének legnagyobb értékét az adja, hogy részleteket közöl annak a jó néhány éve tartó kutatási folyamatnak az eredményeiből, mely a XIX. századi és XX. század eleji, legalább 100 000 fontnyi vagyont hátrahagyókkal foglalkozik. A 7471 fős mintájának azon részénél (kb. 75 százalék), amelynél egyértelműen megállapítható volt az üzleti tevékenység színhelye, 5 éves periódusokban adja meg a londoni, illetve néhány jelentős vidéki város esetében a vagyon hátrahagyóit. Bár korábban, amikor a milliomosokat, a legalább félmilliót hátrahagyókat és két kisebb vagyoni csoportot vizsgált (Men of property 102–105. o.), általában ennél hosszabb időszakaszokra bontotta le azokat. Szerencsére lehetséges az összevetés annak eldöntése érdekében, mennyire más a regionális vagyoneloszlás térképe az alacsonyabb vagyoni szinteken. A százalékok összehasonlítása azt mutatja, hogy néhány esetben jelentős különbség van a 100 000-esek és a szupergazdagok londoni arányát illetően; pld. amíg az 1858 és 1879 között elhunyt milliomosok 53.3 százaléka Londonhoz kapcsolható, a százezresek 1860 és 1879 közötti aránya csak 44,5 százalék. Az 1850 és 1869 közötti 250 000 és félmillió közötti vagyont hátrahagyók londoni aránya 55.6 százalék, a százezreseké pedig csak 48.1 százalék. Ahol jelentős eltérés van, az mindenhol a százezres londoniak számottevően kisebb arányát mutatja (két további esetben kisebb még kb. 4 százalékkal az arányuk). Ugyanakkor jó néhány időszakban a százezres és a milliomos londoniak aránya gyakorlatilag teljesen megegyezik. Sajnos, Londonon kívül csak néhány nagyváros százezreseinek részarányát közli a szerző, melyek nyilvánvaló növekedése nem egyenlíti ki a londoni arány valóban elég radikális mértékű csökkenését ( a század elejétől a század végéig 84 százalékról 46 százalékra). Rubinstein kutatási eredményeinek további részletei remélhetőleg hamarosan napvilágot látnak.